“…miért is érdekelhetne bárkit az én történetem?” – interjú

Jövő hét csütörtökön mutatják be a Call Girl-t, Mészáros Piroska monodrámáját – melyet Boronkay Somával közösen írtak – a Mozsár Műhelyben Spáh Dávid rendezésében. A darab társszerzőivel beszélgettünk a két lábbal a földön járásról-állásról, a multik magukba szippantó és groteszknek tűnő világáról, a színészek “pályán kívüliségéről”, elvágólagos képzésükről és a mindenkire átragadó lelkesedésről…

• Melyikőtöknek mit jelent “két lábbal a földön állni”?

• Piroska: Amikor  Soma kitalálta, hogy ez a fordulat szerepeljen a színlap szövegében,  nekem az jutott eszembe, hogy ez valamiért olyan lábszagú! Azt hiszem, hogy valami olyasmi került aztán rá a színlapra, hogy “két lábbal a földön járni, több lábbal a földön élni”. Ez a kettősség viszont  nagyon tetszik,  mert miközben “lábszagúnak” tartom ezt a két lábbal a földön állást, aközben nagyon is életszagúnak érzem azt a gondolatot, hogy az embernek nagyon sok mindenhez kell értenie egyszerre. Azaz: az egyetlen dologhoz való hozzáértésen túl nyitottnak kell lennünk egymástól nagyon különböző dolgokra is. Nagyon sok helyről gyűjtesz inspirációt, és nagyon sok mindenből próbálsz bevételre szert tenni – számomra erről szól ez a mondat is.

• Soma: Amikor ezt a mondatot odaírtam, akkor a kispolgári biztonságra gondoltam, arra a talajra, amiről el tudsz rugaszkodni, hogy csinálhass mást is. Ahogy ebben az előadásban a call center, egy multinacionális cég az, amely hónapról hónapra fizet stabilan, amiből te be tudod fizetni a számláidat.

Ez a fajta call center  tipikusan multis közeg, amelyből a mi generációnkból nagyon sokan élnek.  Kiszámítható, biztonságos közeg, “szakma”, ahogy Piroska tapasztalhatta is – és tulajdonképpen ettől ez egyfajta dokumentarista monodráma is lett.

• Az előadásnak megvan a vaskos “két lábon állósága”, hisz te magad dolgoztál egy ilyen call centerben, ugye?

• Piroska: Az előadásban szereplő történések nyolcvan százaléka egy az egyben megtörtént velem. A szerződésem aláírásakor mutattak nekünk egy épp használaton kívüli call centeres termet. Képzelj el egy hatalmas, szürke-kék termet, ahol az a tipikus műanyag szag terjeng, a működő számítógépek zizegő zaja a ventilátorok kavarta porszaggal elegyedve. Én pedig  olyan valaki vagyok, aki ha akár csak egy szórakozó helyre is megyek, mindig igyekszem ablakkal szemben leülni, azért, hogy kilássak, hogy mindig legyen perspektívám …

• …és itt nem volt…

• Piroska: …hát nagyon nem, hiszen leülsz, van előtted egy méternyi hely, és máris ott a számítógép monitorja – esélyed sincs úgy helyezkedni, hogy perspektívád legyen… Szerencsére azért ki lehetett nézni az ablakon, és a Lágymányosi hídnál még a kilátás sem volt akármilyen a Dunára. Ha reggel hatra bemész dolgozni, akkor ez a reggeli látkép  képes lehet  feledtetni azt az egyhuzamban nyolc órányi tömény információ áradatot, amivel bombázódik az agyad – de persze mégsem képes.

• Meddig bírtad?

• Piroska: Kilenc hónapig.

• Soma, voltak neked is hasonló munkahelyi élményeid?

• Soma: Persze, folyamatosan tanítok norvégot a dramaturgia mellett. Megúsztam a multizást, bár voltam állásinterjúkon, fel is vettek, aláírtam a szerződést, aztán már nem mentem be dolgozni. Viszont dolgoztam fél évig egy front office-ban, egy fogászaton – ebben az volt a jó, hogy élőben foglalkozhattál emberekkel. Ez a fajta call center  tipikusan multis közeg, amelyből a mi generációnkból nagyon sokan élnek.  Kiszámítható, biztonságos közeg, “szakma”, ahogy Piroska tapasztalhatta is – és tulajdonképpen ettől ez egyfajta dokumentarista monodráma is lett.

• Ezekből az élményekből hogyan lett aztán próbálható szövegkönyv?

• Piroska: Először egy “vázat” írtunk.

• Soma: …mindezt akkor kezdtük, másfél évvel ezelőtt, amikor még Piroska a call centerben dolgozott. Így gyűjtötte ezt az “anyagot”…

…Magyarországon ez a multizás sokkal groteszkebbnek hat, mint amit az amerikai filmekben látni. Amerikában ehhez az egészhez teljesen más az emberek hozzáállása – és ezt Magyarországról nézni  iszonyatosan fura.

• Piroska: Ez a call centerezéssel párhuzamos munka volt, amelybe aztán a call centeres események teljesen lineárisan kerültek bele: először egy online utazási iroda call centereseként kezdtem, aztán három hónap után átmentem egy online csomagküldő szolgálathoz call centeresnek, ahol megismerkedtem egy fiúval, akivel majd meglátjuk, hogy mi történik. A call centerekben nagyon nagy a fluktuáció, a korunkbeli fiatalok fél év, háromnegyed év után ott  hagyják ezeket a helyeket, így aztán rengeteg az állásinterjú például. Hetente egy HR-es leül például öt-hat emberrel, akiket érdekel ez a munka, és elmondja,  mi is igazából ez a munka, mik a juttatások, a követelmények, ilyenkor van egy kis felvételi beszélgetés is – a mi darabunk is egy ilyen helyzettel indul.

• Soma: Keretként adott volt tehát ez a lineáris struktúra a felvételedtől a felmondásodig, de még nem sejtettük akkor, hogy majd hová is fog kifutni ez az egész…

• Piroska: Nagyon szerettem volna, ha egy céges karácsonyi bulival ér véget a történet, egy nagy évzáró, évértékelő partival – csak közben én novemberben felmondtam, és rögtön utána elmentem forgatni, így aztán nem is tudtam ott lenni a karácsonyi partin, pedig nagyon szerettem volna egy ilyen nagy, évértékelős valamin részt venni, belülről megtapasztalni.

@Szokodi Bea

• Ott van a Hivatali karácsony című film, amiben nagyszerűen esnek szét az emberkék egy ilyen buli alkalmával…

• Piroska: …de szerettem volna ezt élőben, a saját bőrömön megtapasztalni, és ez egyben  kerek lezárása is lehetett volna annak az ott töltött kilenc hónapomnak…

• Soma: Semmiképpen nem akartunk  fiktív valamit írni a végére.

• Piroska: Másfelől pedig itt, Magyarországon ez a multizás sokkal groteszkebbnek hat, mint amit az amerikai filmekben látni. Amerikában ehhez az egészhez teljesen más az emberek hozzáállása – és ezt Magyarországról nézni  iszonyatosan fura. Emlékszem, egyszer volt egy “ösztönzésnek” nevezett valami, ami nem tréning volt, hanem Tunéziából jött egy pasi, aki ahogy ott is, úgy itt, nálunk, Magyarországon is tartott úgynevezett inspiráló beszédet, hisz a hazájában ő volt az, aki feltuningolta a cégének a miénkével azonos részlegét. Látsz egy nagyon jó kiállású csávót, aki azzal az igazi amerikai mosollyal vigyorog rád, és nagy lelkesedéssel beszél angolul arról, hogy hogyan virágoztatta fel az otthoni részlegüket – mindez Magyarországon rettentő groteszknek hat.

Amikor színészek találkoznak, akkor megkérdezik egymástól: “hogy vagy?” És erről tudod, hogy ez a kérdés a szakmánkban azt jelenti: na, mi az, amit éppen csinálsz, miben játszol, próbálsz? És amikor nekem is feltették ezt a kérdést, akkor azt mondani, hogy én most éppen egy multinál dolgozom…hát igen…

• …ám ez a groteszk még jól is jöhet, ha  színházi alapanyagról van szó, nem

• Soma: Az egész a Piroska élményanyagára támaszkodik alapvetően: Piroska imprózása nyomán volt, amit én írtam, és volt, amit ő. Ezek után megkerestük Gáspár Annát, a Manna vezetőjét, aki nagyon pozitívan, ösztönzőleg állt ehhez az anyagunkhoz, holott akkor még nem is volt  a végéig teljesen megírva a szöveg. Amikor aztán Spáh Dávid belépett ebbe az egészbe mint rendező, azt követően is változott a szövegben sok minden.

• Piroska: Dávidot én egy forgatás kapcsán ismertem meg – Somával ellenben nagyon régóta, a call centeres időszakom alatt is, napi kapcsolatban voltunk, mint barátok. Dávidnak akkor beszéltem erről a munkáról, amikor még ez az egész csak egy gondolatszikraként létezett köztünk Somával. Nem is hittem el, hogy őt ez a dolog egyáltalán érdekelni fogja… Merthogy ez az egész teljesen zavarba ejtett: miért is érdekelhetne bárkit az én történetem? És amikor végre összeszedtem magam, és hivatalosan fel is lehetett már kérni Dávidot, akkor ő erre a felkérésre tulajdonképpen úgy bólintott rá, hogy még nem is olvasta el a szövegkönyvet. Akkor nyilallt csak belém: “úristen, ez az ember akkor tényleg bízik bennem, és bízik a történetben!” Ő viszont – hiszen Somával ellentétben nem volt velem napi kapcsolatban – úgy tudott ránézni erre a történetre, mint egy nő történetére, akit ő is csak látásból ismer.

@Szokodi Bea

• Milyen érzés ma művészetet tanult pályakezdő fiatalként, hogy vannak, lesznek olyan periódusok az életetekben, amikor nem abból fogtok megélni, amit tanultatok egy művészeti képzésben?

• Piroska: Addig a pillanatig, amikor eldöntöttem, hogy na jó, akkor elmegyek egy call centerbe dolgozni, addig én már dolgoztam szabaduló szobában, vezettem városnéző-, és kocsmatúrákat. Ezekben az a közös, hogy  nyelveket lehet használni, hiszen beszélek németül, angolul, spanyolul. Amikor színészek találkoznak, akkor megkérdezik egymástól: “hogy vagy?” És erről tudod, hogy ez a kérdés a szakmánkban azt jelenti: na, mi az, amit éppen csinálsz, miben játszol, próbálsz? És amikor nekem is feltették ezt a kérdést, akkor azt mondani, hogy én most éppen egy multinál dolgozom…hát igen… Ilyenkor mindig megpróbáltam egyszerre bocsánatkérően és tárgyilagosan elmondani, hogy én egy multinál dolgozom, mert meg kell élnem valamiből. Közben viszont – hisz ezt a call centeres munkát napi négyórás állásban csináltam – két bemutatóm volt és egy filmforgatás. Ez azért  sikerülhetett, mert talán képes vagyok kooperatívan együtt dolgozni másokkal. Ezt az időszakot megelőzőleg viszont volt egy sokkal keményebb periódusom, amikor tényleg nem volt semmilyen bemutatóm sem. Akkor tényleg azt éreztem, hogy kész, most akkor hogyan tovább? Mert mikor “esel ki” egy szakmából? Ha nem azokkal az emberekkel érintkezel, akik ahhoz hozzátartoznak. Ha bemész egy call centerbe dolgozni, akkor első körben nyolcvan, második körben százhúsz emberrel fogsz  együtt dolgozni, rengeteg új embert ismersz meg, de azok közül valószínűleg egyikőjüknek sem lesz köze azokhoz a kérdésekhez, amelyek az elmúlt tíz évben téged foglalkoztattak.

A színészeket úgy “nevelik”, azt sulykolják számukra, hogy vagy színész vagy, vagy semmi más. Ez  nagyon elvágólagos, csőlátásszerű szemlélet. Mi, dramaturgok ezzel szemben az osztályfőnökeinktől azt kaptuk, hogy valószínűleg nem ez az, amiből meg fogunk élni! A színészek tök máshogy vannak szocializálva, mint akár mi, nekik rettentő nagy trauma az, ha nem játszanak, nem próbálnak, nincsenek bemutatóik.

• Milyen volt ezt az első  héten érzelmileg megélni?

• Piroska: Nem igazán szeretem azt, amikor mi, színészek “elszeparáljuk” magunkat másoktól! Próbáltam elmagyarázni, hogy én mivel foglalkozom, de mindig volt egy pont, amin túl már ezt nem lehetett…pedig  olyan ember vagyok, aki mindig, minden helyzetben próbálok mindkettőnket érdeklő, közös témát találni – de nem mindig, vagy nagyon sokszor nem volt ilyen. Mindeközben – és ez  érdekes helyzet – színészként az, hogy neked milyen hangulatod van éppen, nagyon meghatározza, hogy milyen minőségű színészi munkát végzel. Ehhez képest egy call centerbe bemész, ledolgozod azt a nyolc órát – és bár lehetséges, hogy kicsit hülyébbek vagy normálisabbak az emberek, mint tegnap, –  kijössz, és kész, vége.

@Szokodi Bea

• Soma: Más színészként és más dramaturgként megélni egy színházi szakmán kívüli időszakot. Emberfüggő, osztályfőnök függő is ez picit. A színészeket úgy “nevelik”, azt sulykolják számukra, hogy vagy színész vagy, vagy semmi más. Ez  nagyon elvágólagos, csőlátásszerű szemlélet. Mi, dramaturgok ezzel szemben az osztályfőnökeinktől azt kaptuk, hogy valószínűleg nem ez az, amiből meg fogunk élni! A színészek tök máshogy vannak szocializálva, mint akár mi, nekik rettentő nagy trauma az, ha nem játszanak, nem próbálnak, nincsenek bemutatóik. Nekem a legelső évben nem is nagyon volt munkám például. A dramaturg munkája roppant szerteágazó valami, ezért ha éppen nem színházban dolgozom, akkor sem feltétlenül élem meg úgy, hogy most épp nem a “szakmámban” dolgozom. Ez az előadás szerintem pont arról is szól, hogy nincsen semmiféle garancia arra, hogy abból fogsz megélni, amit tanultál. Ez már nem az államszocializmus, amikor ha  tanultál valamit, majd azon a területen elmentél dolgozni, a keresetedből vettél kocsit, házat, lakást, és nyugdíjig akár egyetlen helyen kihúzhattad. Mert nem, mert minden változó, a szakma is, a munkád is változó!

Ha bemész egy call centerbe dolgozni, akkor első körben nyolcvan, második körben százhúsz emberrel fogsz  együtt dolgozni, rengeteg új embert ismersz meg, de azok közül valószínűleg egyikőjüknek sem lesz köze azokhoz a kérdésekhez, amelyek az elmúlt tíz évben téged foglalkoztattak.

• Piroska: Ebben az előadásban az is nagyon érdekes – és erre Dávid hívta fel a figyelmet, miután elkezdtünk közösen dolgozni, – hogy bár ez egy monodráma, mégis egy call centerben játszódik, ahol hiába vagy egymagad a hívóddal, mégis  száz emberrel vagy épp még többel dolgozol együtt, egy időben. Ezért  nagyon erős vizuális hátteret készített Dávid ehhez, amiben rengetegen vettek hatalmas lelkesedéssel részt, amit én csak iszonyatosan megköszönni tudok és szeretnék ezúton is! Professzionális, komoly minőségű háttérvetítés van ebben az előadásban, olyan, amit nagyon kevés színházi, pláne független színházi produkció mondhat magáénak – ezért iszonyatosan hálás is vagyok! Köszönetem ezért a segítségünkre levő színészeknek, vágóknak, operatőrnek, az Umbrella Stúdiónak, ahol egy teljes napig forgathattunk. Dávid is, én is lelkes emberek vagyunk, és valahogyan sikerült ebben a folyamatban a többieket is föllelkesíteni, ezáltal olyan energiákat voltak képesek beletenni ebbe az előadásba, amitől egészen különleges valami jött létre remélhetőleg!

Csatádi Gábor

Forrás: potszekfoglalo.hu