Földes Eszter
Bedő J. István |
Kegyetlen le- és elszámolás a talányos című bemutató a Bethlen Téri Színházban. Az utolsó tűzijáték a családi kapcsolatok erodálódásáról beszél, hétköznapi dialógusokban, amelyekből a néző csak a történet legvégére alkot valami – talán nem is egészen pontos – képet. Mindenesetre a marosvásárhelyi rendező, Csábi Anna nagyszerű lehetőséget teremtett két különböző generációhoz tartozó, remek színésznek.
Az ausztrál színpadi szerző Alex Broun és egy dán író Jens Christian Grøndahl kortárs műveiből gyúrta egybe a rendező a színpadi játékot – tulajdonképpen nem is túl fontos, melyik szemszög kitől származik. A két külön történet az anya–lánya viszonyt állítja a fénybe – meg az árnyékba is. Tekinthetjük úgy, hogy ugyanazokról van szó (de talán mégsem). A keretjátékban az igen idős mama, talán még halála vagy elbutulása előtti utolsó felvillanásként, várandós asszonylányával együtt szeretné megnézni a dombtetőtől a tűzijátékot. A főtörténetben a mama már kihunyt elmével készül a halálra egy elfekvő kórházban, ahol színésznő asszonylánya meglátogatná, de csak a gondozójával, a nővérrel tud beszélni.
Udvaros Dorottya
A lány mindig Földes Eszter, az anya, a gondozónő: Udvaros Dorottya. A hegytetői beszélgetésben az anya szelíd zsarnoknak mutatkozik: még mindig azokból a régi emlékekből él, amikor a lánya még irányítható kis lény volt, és ezt most is szeretné (még) érvényesíteni.
A kórházba érkező látogató a már ismert színésznő. Udvaros tüneményesen és elragadtatottan dongja körül, a celebritásnak kijáró együgyű rajongással, rámenősen és levakarhatatlanul. A Lány (nevezzük csak így) szívesen lerázná magáról az egész kötelező feladatot. A beszélgetésükből kibomlik, hogy nem szerette a gyerekkorát, a felnőttkorát, a rátelepedő anyát. Azt, aki maga is (talán) színésznő volt, de a gyerek csak dísztárgy volt számára, akivel nem foglalkozott. Csak éppen jól mutattak együtt a címlapokon. Az erőviszonyok megváltoztak: a mama már nem önmaga az újságokban, hanem a lány mamája. Az érzelmek most visszafelé indultak el: ő tartja magától távol anyját. A korábbi években nem volt közöttük igazi kommunikáció, immár fizikailag is képtelen rá az öreg hölgy. Udvaros minden eszközt és fortélyt bevet, hogy kiszedje belőle, miért akar megszökni a találkozás elől. Élő lelkiismeretté és szemrehányássá változik át. És végül meg is tudja.
Földes nagyon szép ívben jut el a rajongást kissé türelmetlenül viselő, felületesen válaszolgató látogató figurájától az apránként kinyíló, majd ismét becsukódó, az önmagával szembesülés elől megszökő felnőttig, aki képtelen már egy fikarcnyi rokonszenvre is az anyja iránt. De meglátogatja még a börtönben a „Fekete nővért”, akit (ha jól sejtjük) elősegítette a mama halálát. Talán mert nem akarta, hogy az öreg hölgy szenvedjen attól: a lánya igazából megtagadja törékeny közös múltjukat.
Hatalmas érzelmi skálát száguld be mindkét szereplő. Udvaros a nagymamás kotlóskodástól és a csicsergő lelkesedéstől, a férfiőrjítő kacagáson át a legdurvább vádbeszédig minden színárnyalatot megmutat. Földes a zavart-hűvös visszafogottságtól jut el a tökéletes kiszolgáltatottságig, és a lélek fegyelmezett visszarendezéséig, hasonlóan gyomorszorítóan.
A néző meg, ha öreg, ha fiatal, elgondolkozhat a saját kapcsolatain, családtagjain, halottain és halálain.
A minimalista díszlet olykor rádiójátékszerűvé teszi az előadást, habár a tér akusztikája nemigen kedvez a hegytetőn (az egykori mozi erkélyén) elhangzó halk párbeszédeknek. (Ezen még a dramaturgiai ötletnek szánt, hangosításban elhangzó belső monológok sem segítenek igazán.)
A rendező mentora: Jordán Tamás.
A Bethlen Téri Színház és a Manna produkciója a Találkozások tehetségprogram keretén belül valósult meg.
Fotók: Kállai-Tóth Anett
Részletek és jegyvásárlás
Forrás: https://olvassbele.com/